Vándorút

(Olvasd online: a-buddha-ujja.hu)

Mit gondolnál, ha egyik reggel, a megszokott pékségbe menet egy csuhás szerzetest látnál a bejárat mellett? Ott áll a bejárattól pár lépésre, nem akar bemenni, nem szólít meg senkit, nem osztogat szórólapot. Tart a kezében egy kerek edényt. Szüksége lehet valamire?

A szerzetesek hagyományos gyakorlatai közé tartozik a gyalogos vándorút, thai szóval tudong. Ilyenkor magunk mögött hagyjuk a kolostort, és a vidéki utakon gyalogosan barangolunk. Egy rövidebb út lehet néhány napos, egy hosszabb akár több hónapos is, miközben minden reggel betérünk a legközelebbi városba vagy faluba, és alamizsnakörútra alkalmas helyet keresünk.

Rendszerint megállunk a piacnál, egy pékségnél vagy egy szupermarket bejárata mellett, és reméljük, hogy ebben a városban is akadnak kedves emberek, akik támogatnak minket egy kis étellel. Rá is vagyunk utalva a jó szándékra. A théraváda hagyományban a szabályok szerint nem használhatunk pénzt, csak ételt fogadhatunk el, és ezt sem tárolhatjuk egyik napról a másikra. Minden nap új nap.

Ez a helyzet szándékosan kihozza körülményeink bizonytalanságát. Ügyelnünk kell, hogy az érzelmi egyensúlyunk ne függjön attól, hogy irányítani, biztosítani akarjuk a körülöttünk lévő világot, amire legjobb esetben is kevés esélyünk van. Életünket leegyszerűsíteni a lényegesre, feladni a szükségtelent egy felszabadító érzés.

Egyes nehézségekre előre számítunk és készülhetünk rájuk, mint az útvonal, hőség, fáradság. De legtöbbet mégis azokból a nehézségekből tanulunk, amire nem számítottunk, mert elménk olyan gubancait mutatják meg, amit korábban nem vettünk észre. Ilyenek a személyes véleményekből, vagy bizonytalanságból és kétségből eredő konfliktusok. Garantáltan bele fogunk sétálni valamibe, és sokat segít, ha emlékezünk arra, hogy képesek legyünk magunkat több nézőpontból is látni. Egy kis humorral talán rájövünk, hogy nem is szakadt még ránk az ég.

Idén augusztus végén egyik szerzetes társammal voltunk egy ilyen úton. Portugáliában, a Szumedháráma kolostorban élünk. Ez alkalommal az ország déli részén vándoroltunk. A gyönyörű tájak és ragyogó napsütés mellett elég megerőltető volt a hőség. Egyik szirtről le, a másikra felkapaszkodni, és az ember gyorsan kétségbe vonja miért is indult ilyen hosszú útra.

A délelőttöt az alamizsnakörút határozza meg. Nincs sokra szükségünk, csak ami elég az aznapi gyakorláshoz. Az emberek általában látják, hogy úton vagyunk, és olyan dolgokat kapunk, amit készen tudunk fogyasztani: kenyeret, gyümölcsöt, sajtot, stb. Áldást kántálunk (páli szóval anumodanā), a hála és öröm kifejezésére, hogy vannak emberek, akik értékelik a buddhista hagyományt és szívesen támogatják a szerzeteseket.

Naponta átlag 5-6 órát gyalogolunk, így 15-20 km-t meg tudunk tenni, ami nem olyan kimerítő tempó, de eleget is haladunk. Ha tudunk, egy erdős részen állunk meg, ami nem esik messze a következő várostól, ahol másnap reggel reméljük, hogy alamizsnakörútra tudunk menni. Az estét meditációval és magányos gyakorlással töltjük. Szoktam magammal vinni egy kompakt vízfesték készletet, ha van még idő naplemente előtt, festek az aznapi eseményekről. Reggel az első fénnyel felkelünk, bepakoljuk a sátrakat és indulunk.

Ha megvan a helyes irány, akkor nincs más dolgunk, mint türelemmel megtenni a következő lépést. Nem az erényes gyakorlás teremti az akadályokat, hanem az elme zavarossága, amit korábban nem vettünk észre, de az erőfeszítés nyomán felfedi magát. Feladatunk továbbra is ennek a zavarnak a megtisztítása. A tanítás irányt mutat, a visszafogottság megőrzi az elme energiáit, és örömünk telik a kevésben is, mert a sok dologtól úgyis csak a zsákunk volt nehéz.